Az L. Frank Baum legendás könyvéből készült filmet, az Óz, a nagy varázslót Magyarországon 1960-ban mutatták be. Az amerikai filmet összesen négy (!) alkalommal szinkronizálták, a televízióban kismilliószor játszották le. Talán nincs ember, aki legalább egyszer életében ne látta volna. Színpadi előfordulása is meglehetősen gyakori, a Vígszínház se most tűzte műsorra először. Új nincs tehát a Nap alatt, viszont összehasonlítási alap bőséggel.
A mese főszereplője Dorothy és a kutyája, akiket a tornádó Kansasből Manóföldre repít. Míg a játéktér első részében – kvázi filmen –, az örvényeket látjuk, mögöttük a színpadon repkednek a tehenek és mindenféle, nem az égre való dolog. Majd Dorothyék háza is visszazöttyen a földre, sajnálatos – vagy inkább örömteli – módon pont a gonosz Keleti Boszorkányra. Most, hogy megszabadultak tőle, Manófalva népe és Glinda, a jó tündér annyira örül ennek, hogy meg is ajándékozza a kislányt az ellapított némber piros cipőjével. Csak hát erre a boszorka nővérének (Keleti Boszorkány) is fáj a foga, úgyhogy innentől kezdve üldözi őket végig a sárga köves úton. Kiket is? Bádogember, Oroszlán és Madárijesztő szegődnek Dorothy társául, hogy megkeressék Ózt, akitől azt remélik, visszajuttatja a lányt Kansasba, a többieknek pedig megadja hiányzó tulajdonságaikat, a bátorságot, a szívet és az észt. Az úton egymást segítve végül eljutnak a varázslóhoz, akiről ugyan kiderül, hogy szélhámos, ellenben kiderül az is, hogy az Oroszlán nélküle is bátor, a Madárijesztőnek van esze, és a Bádogembernek is vannak érzései.
Dorothy (Szilágyi Csenge), Glinda, a jó tündér (Hegyi Barbara)
A díszlettervező, Kentaur mindig nagyot álmodik, sosem aprózza el a munkát. A színpadkép hatalmas és ötletes – ez azonban visszaüt, mert a monumentális látvány sokszor elvonja a figyelmet a jelenetekről. Eltűnnek a szereplők, belevesznek a térbe. A díszlet nagyon viszi az előadást, csakhogy a darab egyszerűen nem tud lépést tartani vele. És itt nem annyira az egyéni alakítások minőségéről van szó, inkább a teljes egészről.
A pódium nagy részét elfoglalja a függőlegesen is mozgó és sokszor megdöntött forgószínpad. A színpad alól és a magasból rendszeresen fölbukkannak vagy beröppennek tündérek, boszorkányok. Ez a rengeteg az inger, megspékelve a fényhatásokkal, gyakran elfedi a prózai részeket, sőt némelyik színészt úgy elsodorja magával, mint a történetkezdő tornádó.
Együtt a sárga út felé a Madárijesztő (Telekes Péter), a Bádogember (Wunderlich József), Dorothy (Szilágyi Csenge) és az Oroszlán (Csapó Attila)
Önmagában pedig nem lenne probléma a szereplőkkel. Bádogember (Wunderlich József), Madárijesztő (Telekes Péter) és Oroszlán (Csapó Attila) remekelnek, Kútvölgyi Erzsébet gonosz boszorkányként magasan a társulat felett áll – és nem csak azért, mert folyton a seprűjén röpköd –, Dorothy (Szilágyi Csenge) azonban, bármennyire szeretetreméltó, eltűnik mellette. Na jó, nem drukkolunk persze a Keleti Boszorkánynak, de ha a gyerekeket is jobban megfogja, mint a jó Dorothy, akkor ott baj van. Hegyi Barbara Glindája bájos, igazi jó tündér, hangjával, színeivel és varázslataival próbálja ellensúlyozni Kútvölgyi Erzsébet karcos karakterét, erőteljes játékát.
A Keleti Boszorkány (Kútvölgyi Erzsébet) akcióban
Habár eljutnak a vágyott Smaragdvárosba, Óz egy ideig kéreti magát. Nem akarja fogadni a bátor csapatot, de miután megszerzik neki a boszorkány szolgálati seprűjét, már beengedi őket. Ekkor a „varázsló” rettentő méretével a nézők fölé magasodik. Igaz, hogy az út kezdetén megismert fura professzor arcvonásait mutatja, de nem lepődnék meg, ha hozzám hasonlóan más felnőttnek is egy grandiózus Sztálin-szoborra asszociálnának…
A díszlet részét képező, de (szerepet) játszó fáktól minden nézőnek leesik az álla. A kivetített képek jól kiegészítik a történéseket, de a híres sárga köves út például inkább sápatag, az összképen persze sokat javít a forgó színpad spirális mozgása. Nekem azért lehetett volna sárgább.
A színészek jönnek-mennek a nézők között, ez jól bevett szokás gyerekdaraboknál, és nagyon is jó, hogy testközelbe kerülnek. Így aztán jut minden sorból sok-sok kacagás meg szájtátás a sok kóc és az oroszlánsörény láttán – nem mellesleg ezek jól oldják a boszorkány által keltett rémületet.
A végkifejletnek örülnek a gyerekek, habár a kisebbje nehezen érti meg, hogy Dorothy valójában nem járt volt sehol, csak álmodta az egész történetet. A legnagyobb attrakció: Totó kutya. Az igazi is, meg a kislány kosarában megbújó cserekutya is, akit Szilágyi Csengének kell mozgatnia. Mindenesetre érzékeny kesztyűsbábosként nagyon jó volt; a gyerekek igazinak látták a báb-Totót.
Marton László, az Óz rendezője Kentaurral együtt álmodott. A végeredmény (felnőtt szemmel nézve) felemás. Látvány jut minden másodpercre, kapkodjuk is a fejünket, mögötte azonban sajnos elsikkadt Dorothy…
Önmagában tekintve szórakoztató, látványos az előadás. Hiba volna azonban összemérni az amerikai filmváltozattal, más a kategória, mások az eszközök, a lehetőségek, a korlátok. Hűvös, meseszerűségében is nagyon valósnak tűnő, érettebb gyerekeknek való a darab. Talán meglepő, de kisiskolásoknak nem is ajánlanám, pláne hatéveseknek.
Fotók: Gordon Eszter
L. Frank Baum: Óz, a csodák csodája / Vígszínház
Zenés mese gyerekeknek és felnőtteknek
Fordította: Békés Pál | Rendezte: Marton László
