A jó gyerekkönyvben nagy hangsúlyt kap az illusztráció. A rajz ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb része a mesének, különösen, ha az piciknek szól. Gyakran megesik, hogy nem is a történet születik meg előbb, hanem a képekhez kell mesét kitalálni. Én meg szeretem, ha engem, a felnőttet is gyönyörködtet, elragad vagy meglep a gyerekkönyv grafikája.
Pék Rea meséjében a kövérkés katicabogár, Kokkinella és a csúnya denevér, Otisz történetét olvashatjuk el/fel. Tipikus embertörténet ez, mint minden jó mese, állatokkal eljátszva. Mert a két barát nemcsak hogy mutatós nem volt, de a Kékmandulafa erdő többi lakója ezt még folyton az orruk alá is dörgölte. Addig-addig, míg mindketten begubóztak, nem barátkoztak senkivel. Magányosan éltek, csak éjszaka jöttek elő, amikor biztosan nem találkoztak szembe gúnyolóikkal. Így találtak egymásra.
Aztán egyszer csak megjelent az erdőben a még náluk is furcsább külsejű lény, a Sáskakirály beképzelt, nagyképű fia. Újabb céltábla került a csúfolódóknak, ám őróla leperegtek a sértések, ellenben bosszút esküdött. Ugyanis amíg aludt, falánk, minden zöld növényt felzabáló népe továbbállt. A csúfolódás büntetéseként meg akarta keresni társait, hogy együtt térjenek vissza a Kékmandulafa erdőbe.
Egyedül az okos katica ismeri fel a közelgő veszélyt: ha a sáska idevezeti népét, azok kopaszra rágják az erdőt, elpusztítják lakóhelyüket. A korábban sokat csúfolt barátok megakadályozzák a sáskajárást, és így lesznek A Kékmandulafa erdő hősei. A Sámuel nevű sáskaherceg megígéri, hogy a zabagép bogársereglet továbbáll. Természetesen minden jó, ha jó a vége, Erdőnépe bocsánatot kér a katicától és a denevértől, lenyűgözve a két kis barát bátorságától, eszétől.
Sokatmondó, tanulságos történet ez az apró közönségnek. Különösebb magyarázat nélkül is megállja a helyét, de ha még hozzáteszünk pár korcsoportos példát is – mint például ezért nem szabad a külső alapján ítélni, meg csúfolódni sem –, akkor biztosan célba ér az üzenete.
A gyerekeket nemcsak a könnyen áttekinthető történet szórakoztatja, hanem Ilyés Juli kedves illusztrációi is. Bevallom, jobban szeretem ezeket a kissé stilizált, a valóság és a képzelet határán született rajzokat, mint a szándékosan édibédi-jajdecuki, vattacukorízű mesepótlékot. Örültem, hogy a Naphegy Kiadónál nagyon figyelnek arra, hogy ez is látásra, művészetre nevelés. (Megjegyzem: a denevér egyébként is gyönyörű. Minden élőlény gyönyörű – a maga nemében. Csak észre kell venni.)
A nemrég megjelent könyvet szívből ajánlom az óvodás, kisiskolás közönségnek és szüleiknek is.
