Figyelem! A cikk egyetlen illusztrációja sem ezen az előadáson készült.
A beharangozók olyan különleges, sosem látott előadással kecsegtettek, hogy el se tudtam képzelni, milyen és mennyi csodát nyújtanak majd a Diótörő színpadra állítói a Papp László Sportarénában. A baj az, hogy a szervezők se. Lehet, hogy elképzelés létezett, de a megvalósítás igen halványra sikeredett. De kár is azon morfondírozni, mi lehetett volna – a lényeg a megrázó végeredmény.
Telt házzal kezdődött a Diótörő, igaz, félórás késéssel. Valahol megértem, hogy be kell várni a későket, de jobban szeretem, amikor a színházban maximum 10 perccel a meghirdetett kezdés után becsukják az ajtókat: köszönjük, kint meg lehet várni a második felvonást. Megtenni ezt a 10-22.000 forintos jegyárak mellett nem lehet, de azért elgondolkodtató, hogy vajon a publikum harmada érkezett vidékről, vagy biztos volt abban, hogy várunk rájuk?
Mire az időben érkező gyerekek lehiggadtak, hogy végre elindul a műsor, addigra a szülők idegszálai kissé már összekuszálódtak a várakozástól. Ezután volt balett, Edvin Marton a Stradivarijával és némi akrobatika, majd bő félóra elteltével szünet. 20 percesre ígérték, mégis félórásra nyúlt. Ezen a ponton merült fel bennem, a szervezők tulajdonképpen kiknek szánták az előadást, gyerekeknek vagy felnőtteknek? A közönségből azok, akik tényleg kicsikkel jöttek, a szünetben elmentek, az én gyerekem a vége előtt félórával elaludt.
És akkor térjünk rá a cirkuszra, mert ugye ezt vártuk – az interneten egyébként fellelhetetlen – Cirque de Monte Carlo művészeivel. (Ott ugyanis a cirkuszfesztivált rendezik, saját társulata nincs a cirkusznak.) Ha a madzagon az a méz, hogy „balett különleges elemekkel”, akkor ez a Diótörő meg is felelt volna a várakozásoknak. Balett valóban volt, érdekes megoldások is, de ha a cirkuszi produkciót teszem mérlegre, hááát. Jobban jártunk volna – és kevesebbet költünk –, ha magyar cirkuszművészeket hív meg a szervező Art Anzix Színház.
Háttérként ledfalakat láthattunk néhol ötletes megoldásokkal, összességében azonban szegényesen. A hatalmas színpad elbírt volna néhány tonna díszletet, így azonban túl szellősnek hatott, még ha gyakran sokan is szerepeltek egyszerre. Az állóképszerű jeleneteket színesítette volna néhány ki-betolható elem.
A főszereplőnek jelzett Edvin Marton igen keveset volt látható-hallható. Ha a nevével fémjeleznek egy előadást, akkor a nézők lényegesen többet várnak. Amikor színpadon volt, azt hozta, amit szokott: szépen hegedült és szépen mosolygott utána.
Az akrobaták közül kiragyogott a görkorcsolyás páros. Többször is megjelentek, bámulatos produkciót nyújtottak. Nem véletlenül, mert a koreográfiát a többszörös bajnok (jég)korcsolyázó Yannick Bonheur álmodta meg. Nem derült ugyan ki egyértelműen, hogy ő felelt-e a teljes előadásért, azt a fura információt viszont megtudhattuk az egyik ismert jegyiroda felvezetőjéből, hogy az említett művészek műkorcsolyázni fognak. Nos, az nehéz lett volna egy színpadon a balerinákkal, akrobatákkal, hegedűművésszel, hacsak nem húz mindenki korcsolyacipőt. (Mint rendesen, a fordítás vezetett félre.)
A bűvész szám műsorba állítása viszont egyértelmű tévedés volt. A hatalmas nézőtér közepétől távolabb egyáltalán nem lehetett látni a trükkjeit. (Itt jegyzem meg, hogy még a legdrágább helyeken ülők is lemaradhattak számos részletről, ugyanis a jobb oldalon megállás nélkül mozgó és belógó kamera folyamatosan zavart több szektort is.)
A hulahopp produkcióval nem az volt a baj, hogy az artista elejtette az egyik karikát – ez még lehetett volna tervezett hiba is –, hanem az egész. Egyszerűen kilógott a sorból, semmi köze nem volt a Diótörőhöz. Gyakori cirkuszlátogató vagyok, de még az országjáró, kis létszámú cirkuszoknál sem láttunk efféle minőséget, miközben a jegyek ára ott egy nullával kevesebb.
Elronthatatlan csupán Csajkovszkij zenéje volt (bár a hangosításnak még abba is sikerült belerecsegni). Mindig öröm hallani az ismerős dallamokat, ez alkalommal Edvin Marton szólóival, még ha összesen csak húsz perc lehetett, amit kaptunk belőle.
Már a szünetben is számos rosszkedvű véleményt hallottam az előadásról és a lebonyolításról. Évekig olvashattuk mindenhol, hogy mennyire elárasztja a karácsonyi vásárokat az igénytelen, ízléstelen tucatáru. Azon a területen javulás érezhető (Budapesten legalábbis), ám (cserébe?) felbukkant a rosszízű hakni/roadshow az ünnep körüli műsorkínálatban. Mindig akad valaki, aki meglovagolná, hogy a család valami igazán szépet akar, valami adu ászt akarna kivágni. Ez lett volna a Diótörő, plusz Edvin Marton, aki szintén nem lehet túl büszke erre az estére.
Még a drága belépő is elfogadható, ha cserébe unikumot nyújtanak. De be kell vallanom, balek voltam. Ahogyan mindazok, akik a megvették a jegyeket, amelyek áráért egy nyomorúságban élő család 6-10-14-21 napra fel tudta volna tölteni az éléskamráját.
Nagy lett a baj a végeredménnyel, még az előadáson túl is. A tömeges felháborodás orvoslására valakik eltávolították az összes beharangozó videót, amiben egészen mást mutattak, mint amit végül láttunk. Az esemény facebook oldaláról naponta törlik a negatív véleményeket – ám ez nem old meg semmit. Elvették a kedvünket a nagy csinnadrattás ünnepi műsorokról – és ez kihat a holnapi, jövő évi műsorok fogadtatására is.
