A Pál utcai fiúk sosem évül el. Remélem, megmarad kötelező olvasmánynak is még jó ideig. A muszájok közül én ezt szerettem a legjobban, és nem is nyűglődtem vele, amikor olvastam. Az első könyv volt, amin sírtam. Felnőttként és színházban ugyanaz az élmény, mint gyerekként. Meghatározó.
Nagy volt a várakozás előtte, hiszen a Dés–Geszti–Grecsó triász eddig sosem rontott. És tényleg, most sem. Azt kaptuk, amire számítottunk. Molnár Ferenc megunhatatlan és időtálló regényéből Grecsó Krisztián írt színpadi verziót, a mai fiataloknak is jól érthető formában. Nem nagyok a változások, az alaptörténet szinte minden jelentős eleme ugyanúgy jelenik meg, mint a könyvben, csupán a nyelvezete lett kicsit frissebb. Jó-jó, a gyerekeknek el kell majd magyarázni, mi az az üveggolyózás meg az einstand, de tanuljanak csak.
Ha tetszési sorrendet kellene állítanom, az első helyre a zene kerülne. Nem azért, mert musical – hát persze, hogy az egyik legfontosabb elem –, hanem mert csodajól megadja az alapot: a hangulatot. A könyvhöz képest a történetmondás pörgősebb, és legtöbbször ilyen a zene ritmusa is, tükrözi a fiatalos lendületet, amit a színészek prózai játéka is alátámaszt. Mindez természetesen tánccal egészül ki, és azzal az extrával, hogy a víz az egész játékot hangsúlyosan kíséri végig, dramaturgiai aláfestést ad és sajátos atmoszférát teremt. A darab olyan, mint az egyleti gitt. Alkotóelemei sajátos egésszé állnak össze, és még ha akadnak is benne gyengébb momentumok, új minőséget hoznak létre.
Ha önmagában a zenét nézzük, csak egy-két dallam marad meg azonnal az ember fejében (újranézéskor esetleg több is), nem kiemelkedő valamennyi, az összhatás mégis felhúzza a a halványabbakat is. Ugyanez vonatkozik a fiúk hangjára is. Külön-külön nem mind erősek, talán ezért is kevés a szóló, de a kórusok jól szólnak. Dés László és Geszti Péter újból megmutatta, milyen jó párost alkotnak, még ha az igazán ütős slágerből most kevesebb van. A dalszövegek, a leleményes rímek jellegzetesen Geszti-hangúak, néha túl csavarosak, de még az is jót tesz nekik. Fiatalos, frappáns és a prozódiát tekintve rendkívül pontos versek, és a dallammal együtt végig hozzásimulnak a jelenetek hangulatához. Geszti szövegei mindig is megosztóak, akár a Rapülőknek, akár másnak ír, de tagadhatatlan, hogy – nyelvismerete, szókincse, kombináló képessége alapján – méltó utóda az előző generációk slágerkirályainak.
Nemecsek (Vecsei Miklós) a Füvészkertben Áts Feri (Józan László) előtt
A Nemecsek Ernőt megformáló Vecsei Miklós a színpadon olyan, mint a könyv címlapgrafikája. Éppen ilyennek képzeltem magamnak: ártatlan kék szemek – persze ehhez nem kellett nagy erőfeszítés – és átélt, hiteles színészi játék. A néző ilyenkor megesküdne rá, hogy a színész civil személyisége is ilyen. A több számmal nagyobb méretű ruha, a félénk testtartás, az átalakulás bátor és önfeláldozó Pál utcai fiúvá – nagybetűs Nemecsekké teszi őt. Minden szavát elhisszük, és már előre siratjuk. (A prózai verziókat korábban sokszor játszották fiatal férfi színészek. Merészség volt a zenés darabba a csutkaparókás, törékeny színésznők után valódi fiút választani, de bejött.)
Nem mintha Boka János (Wunderlich József) vagy Áts Feri (Józan László) nem a könyvből lépett volna ki. Mind onnan jöttek. Marton László rendező jó szemmel választotta ki a fiatal színészek közül a Pál utcaiakat és a vörösingeseket is. Nem érdekes, hogy felnőttek alakítják őket, mert így is elhitető erejűek.
A vörösingesek belépője már az első taktusoktól orosz indulóra emlékeztet, nyilván szándékoltan. (Ahogy szándékoltan mai a vörös ing helyett a dzseki is…) Náluk a demokráciából nemigen jutott a csapatnak. Áts Feri egyértelmű diktátor, parancsait az alattvalók feltétel nélkül végrehajtják, mégis megmutatkozik a vörösinges vezér embersége. Tiszteli ellenfeleit, szemtől szembe harcol, s a bátorságot még az ellenfélben is értékeli.
Összecsapás a Pál utcaiak és a vörös ingesek között
A darab természetesen tömörít, de a lényeges részek nem maradhatnak ki belőle, sőt egyes hangsúlyok felerősödnek. Geréb árulása zenével is felerősített jelenet Csapó Attila erős alakításában. Az előadás végén nehéz nem sírni, habár a végkifejlet hatása a könyvhöz képest kevésbé drámai. De nem baj, elég kínos zokogni a színházban, én mindenesetre örülök, hogy megmaradhattam a csöndes szemtörölgetésnél.
Khell Csörsz rendkívül puritán díszletet tervezett. A kinyitható padokon és a farakásokon kívül szinte alig valami került a színpadra – a színészek, a zene és a történet kitölti a teret (ráadásul a díszletmunkásoknak is szinte pihenőnap az előadás, mert mindent a fiúk mozgatnak).
Nemecsek halála, bal oldalt Boka János (Wunderlich József) guggol
A grund, az egyetlen cél és a közösség ereje ma is megszólít. Az árulás, az önfeláldozás felmutatása, a kiállás egy eszméért 110 évvel a mű megírása után sem megy ki a divatból. Nem lehet véletlen, hogy a Vígszínház egykori házi szerzőjének világszerte ismert művét színpadra állították. Épp itt volt az ideje. Vagyis mindig itt van.
* * * * * * *
Szubjektív megjegyzés
Sehol nem találkoztam se korhatár-besorolással, se -jelöléssel. Sok olyan korú gyereket hoztak el az előadásra, aki valószínűleg nagyon keveset ért meg ebből a drámából, viszont azt a részét, hogy valaki belehal az elveibe, azt igen.
A Pál utcai fiúk mostanában is a 11 éves korosztály kötelező olvasmánya, és ha mi, szülők visszaemlékszünk, mi magunk is e tájban találkoztunk először a grund világával. Szóval tízéves kor alatt nem ajánlanám a gyerekeknek, és a Vígszínház helyében ezt ki is írnám mindenhova, segítségképpen a feledékeny szülőknek. A felsősöknek viszont kötelezővé tenném.
Egy jó könyv és egy jó darab ötvözete a színházba járásra is ösztönöz. Nagyon jól lehet a gyerekeket ilyen előadásokkal hozzászoktatni ahhoz, hogy milyen remek érzés is a nézőtéren ülve beleszövődni egy történetbe.
Fotók: Gordon Eszter (további képek az előadásról)
Részletek, szereposztás és jegyvásárlás itt.
Az írás eredetileg az Olvassbele.com oldalon jelent meg.
